Kategória:
Helyi történetek, Helyi történetek

Létrehozva:
2022-07-28 10:10:37

Cikk írója:
Léner Katalin


Lakodalmas szokások


A szokásokat Magos Béla a XX. század első harmadában gyűjtötte össze, amely Törökbálint és Diósd szokásait ismerteti egészen az udvarlástól a menyegzői lakomáig.

 

A XIX. században, valamint a XX. század első harmadában a mai szokásoktól jelentősen eltérő módon jutott el két fiatal a menyegzői vacsoráig. Az akkori házasságkötéssel kapcsolatos szokások két fő csoportra oszthatók: A házasságkötés első része a leány megkérése és eljegyzése, második része a tulajdonképpeni lakodalom, mely az emberi együttélés egyik legnagyobb ünnepe, amelyen részt vesz a család rokonsága, a szomszédok, a község vezetősége, sőt még az elhalt ősökről sem feledkeznek meg az ünnepség folyamán. A lakodalmas szokásokban megnyilvánul a nép egész gondolat- és érzelemvilága, vallásos és babonás hite, jogi felfogása, költészete és daloló kedve.

A házasságkötés anyagi oldala néha fontosabb szerepet játszik, mint az ifjak vonzalma. A hozományt az eljegyzésen pontosan megállapítják, régebben írásbeli szerződéssel is biztosították. Ha a leányt más faluba viszik, a község legényei váltságdíjat követelnek a vőlegénytől. A meghívottak jelentős ajándékokkal járulnak hozzá az új háztartás megalapozásához. Ha nagy általánosságban fellelhetők voltak is még a lakodalomban a réginek főbb elemei, a részletekben azonban már erősen mutatkozott az elszegényedés, különösen Diósdon. Az összegyűjtött szokások között három fokozatot különböztettek meg. Vannak szokások, amelyek életerősek. Ezek nagyrészt vagy vallásos tartalmúak, vagy a lakodalmon részt vevők egymás közötti viszonyát szabályozták. Egy másik részük még ugyan általánosan élt a köztudatban, de már csak elvétve volt található, már nem volt divatos. A harmadik csoportba tartoznak azok a szokások, amelyek már csak az öregek emlékezetében élnek, és velük együtt majd nyomtalanul eltűnnek.

Mint általánosságban a néphagyománynak, úgy a lakodalmas szokásoknak is az asszonyok a legfőbb istápolóik. Ők rendezik a menetet és az ülésrendet, ügyelnek a jövőt megjósoló előjelekre, ők tudják a legtöbb verset stb. A férfiak már kényelmetlennek találják a számukra értelmetlen hagyományokat. A legények pedig csak a privilégiumaikhoz ragaszkodnak. A lakodalom általában mind egyszerűbb, ésszerűbb és józanabb lesz.

Kik mondanak verseket a lakodalmakon? Régebben mindenkinek kellett tudnia egy-kettőt. Diósdon ma már egyáltalában nem hallunk köszöntőket. Közeledés és megkérés Falun általában korán házasodtak. A közös munka már az iskola elhagyása után összehozta a fiatalokat. Valamikor Diósdon is így volt. A legutóbbi évtizedekben azonban a két nem között az érintkezés már nem olyan közvetlen: a fiú a népiskola befejeztével műhelybe, gyárba, polgári iskolába került, a leány otthon főzni, varrni tanult, a szegényebbje pedig a fővárosban kereste meg kenyerét. A tollfosztás, a tengerihántás már alig szokásos, a fonók pedig már a XIX. század végén megszűntek.

A fiatalságot főleg a táncmulatságok hozták össze. Szokás volt, hogy a legény „kikéri" kiválasztottját a szülőktől a vasárnapi ebéd után. Ha a leány szívesen fogadta udvarlását, egész éjjel csak vele táncolt. Amennyiben a szülőknek nincs kifogásuk a legény ellen, a szüreti mulatságra a leány maga vasalja ki udvarlója nadrágját és ingét.

A két ifjú vonzalmáról az egész falu a májusfa révén szerez tudomást, amelyet május éjszakáján állít a legény kedvese ablaka elé. A sötétség beálltával legjobb barátaival a közeli erdőben hosszú, egyenes fenyőszálat vágnak. A fát a gallytól megtisztítják, csak a csúcsát hagyják meg: majd színes, főleg piros szalagokkal felpántlikázzák, a legtetejébe pedig vörösborral vagy színes vízzel töltött fehér palackot akasztanak. Fenyőfa helyett gyakran hosszú pózna végére, néha a háztetőre cseresznye- vagy fűzfaágat erősítenek. Május éjszakáján nem csak a szerelem, de a gyűlölet is kifejezésre jut. A kikosarazott legény Diósdon záptojást csapdos a leány ablaka alatt a falhoz vagy venyigét és trágyát szór a ház elé, a konyhaajtót pedig kövekkel, gerendákkal torlaszolja el. A legény udvarlása komollyá válik, amikor már engedélyt kér arra, hogy a házhoz járhasson. Régebben csupán kedd, csütörtök, szombat és vasárnap volt ezeknek a látogatásoknak a napja. Hétköznap csak este állított be (Khumnocht), vasárnap ellenben már kora délután, legszebb ruhájában, rozmaringszállal a kalapja mellett.

Ha a szülők ellenzik a házasságot, a fiatalok éjjelenként titokban találkoznak a leány ablakánál. Ez volt az "Aunfeinsteln" szokása, amelynek napja szintén kedd, csütörtök, szombat és vasárnap volt. Az ,Anfenstern"-t egész Németországban ismerik. A község szokásától eltérőleg a legtöbb helyen a legény a szülők engedélyével jön, és a fiatalok a szobában töltik el az estét.

Moson megye német községeiben néha maguk a szülők nyitják ki leányuk szobájának ajtaját. Valamikor talán Törökbálinton és Diósdon is az udvarlásnak bevett módja volt, ugyanis a törökbálinti legény a leány szobájába is bement. Valószínűleg itt is, mint mindenütt, a visszaélések miatt a szokásnak sok gáncsolója akadt, és így lassanként megszűnt.

Évekig az erkölcsi felfogás igen szigorú volt. A fiatalság csak a hagyományos szórakozások keretén belül találkozhatott egymással. Néhány évtizeddel ezelőtt leány nem mutatkozhatott legény oldalán az utcán. A ballépésért szigorú büntetés járt. A barátnők kerülték az ilyen leányt, lakodalmán nem tehette a koszorút, a menyasszony legszebb ékességét, fejére. A népfelfogás szerint felelősség a leányt terheli. A legények érdemeként meg kell említenünk, hogy a bajba jutott leányt sohasem hagyták cserben.

Mint általában mindenütt falun, a házasságot nem a fiatalok vonzalma dönti el, hanem a szülők akarata. A szülők elhatározását pedig főleg a vagyon irányítja. Az atyai hatalom azonban erős csorbát szenvedett azáltal, hogy a fiatalság nagy része önállóan keresi meg kenyerét a főváros műhelyeiben és gyáraiban, s így a szülői vagyontól függetlenül is alapíthat családi tűzhelyet. Különben is mind gyakrabban hallható az a felfogás, hogy szerelem nélkül nincs boldog házasság. Mivel általában szinte a gyermekkortól tartó vonzalom előzi meg a házasságot, ezért más faluból ritkán nősülnek, viszont más falubeli legényt sem látnak szívesen.

A megkérés a következőképpen történik: A legény megkérdezi a leánytól, akar-e a felesége lenni. A leány tudatja a legény szándékát az anyjával, az anya pedig az apával. Ha a kérő megfelel, az apa meghatározza a leánykérés napját. A legény, amint a sötétség beáll, személyesen megy el jövendőbelije házába. A leány nem szokott ez alkalommal jelen lenni. Nemrég még a kérő előzőleg elküldte legjobb barátját a leány szüleihez, az esetleges kikosarazás elkerülése céljából. Egyes vidékek szokásától eltérően, a választ rögtön megadják. Szokás a kérőt kolbásszal és borral megkínálni. Néhol bizonyos ételek kínálása szimbolikus válasz a megkérésre. Diósd községben e szokásnak semmi nyoma nem lelhető fel. A kérő kikosarazása ritka, mivel a legény gúnytól való félelmében addig nem megy el leánykérőbe, míg a kedvező fogadtatásról meg nem bizonyosodott. Diósdon a szokásjognak szinte megdönthetetlen tétele volt, hogy idősebb leánytestvér előtt nem mehetett férjhez a fiatalabb. Ha a legény és a leány nem ugyanazon faluban lakik, mindkét oldalról szokásos a háztűznéző, amelynek napját előre megállapítják. Ha a háztűznéző a leány megkérése előtt történik, a szülők legtöbbnyire tehénvétel ürügyével állítanak be.

 

 

Eljegyzés

A leánykérés megtörténte után a két család megbeszéli a fiatalok közvetítésével az eljegyzést.

Az eljegyzésre Diósdon a régebbi „Versprechen" helyett már csak az előkelőbb hangzású „Verlobung "-ot használják. Eljegyzés napjául ősi szokás szerint a vasárnapot tűzik ki. Mint a leánykérésnél, itt is megvárják a sötétség beálltát. Az eljegyzést a leány családjánál tartják meg. Idejön a legény szüleivel. Rövidebb-hosszabb ideig tartó hímezés-hámozás után asztalhoz ülnek, egyik oldalon a leány, másik oldalán a legény szüleikkel és a tanúkkal. Majd ünnepi lakoma következik, ami sült és kirántott húsból és tésztából áll. A lakoma alatt állapítják, illetőleg állapították meg kölcsönösen a hozományt ("Heiratsgut"). Ha sikerült megegyezniük, a legény megismétli a leánykérést. Az ünnepélyes ígéret után a legény atyja átadja a leánynak a jegygyűrűt. Diósdon aranylánccal vagy egyéb ékszerrel szokott a kérő kedveskedni.

A XIX. században az eljegyzés atyai áldással zárult: a legény és a leány, ezentúl vőlegény és menyasszony, letérdelt, és a két atya fejükre tette kezét és rájuk adta áldását. Ez a szép szokás Diósdon csak egyes családoknál volt otthonos, éspedig valószínűleg azoknál, amelyek Csehországból vagy Morvaországból vándoroltak be. A cseheknél és a morváknál még a XX. században is kedvelt szokás volt, míg Németországban ismeretlen. Mint mindenütt falun, a szülők beleegyezése főleg a vagyoni viszonyoktól függ. A kialkudott vagyon biztosítására írásbeli szerződést is kötöttek. Diósdon a község jegyzője fogalmazta meg két példányban, a két tanú pedig aláírta.

 

 

Az eljegyzés és a lakodalom közötti idő („Verkündzeit")

Az eljegyzés utáni héten az ifjú mátkapár elment iratkozni a falu lelkészéhez és a községházára (eredetileg „Einschreiben", később "Ausschreibern" mivel a polgári házasság bevezetése óta kifüggesztik a házasulandók nevét). A kihirdetés vasárnapján Diósdon a jegyesek nem hallgatnak szentmisét. A miséről való elmaradás oka a megigézéstől való félelem. Ennek a hiedelemnek azonban már semmi nyomát nem találjuk. A nép magyarázata szerint a szégyenérzet tartja távol az ifjú párt. Azon a vasárnapon, amikor a kihirdetésen jelen van a jegyespár, legszebb ruháját ölti magára és rozmaringszálat tűz a menyasszony a keblére, a vőlegény pedig a kalapjára, ha „megérdemlik" a tisztaságnak ezt a díszét. Az első kihirdetés vasárnapjának délutánján a legény szüleivel a leány házába megy, hogy megbeszéljék a lakodalmi előkészületeket. Diósdon ekkor a legény engedélyt kért a leány szüleitől a lakodalom megtartására. A megbeszélés egyik legfontosabb tárgya a lakodalom ideje, mert nem mindegyik évszak és nem mindegyik nap egyformán szerencsés a házasságra.

Igen kedvelt időszak a késő ősz és a tél eleje. Ilyenkor kevés a munka, ekkor ölik a legtöbb disznót, és a pince borral van tele. Szívesen választják a farsang idejét is. Szerencsét hozónak tartották a kántorhetet.

A nap megválasztása után állapítják meg az esküvő óráját. Gazdag és szegény egyaránt délután 3 és 4 óra között ment a templomba. A XIX. században, amíg a községnek nem volt lelkésze, délelőtt tartották meg a szertartást. A lakodalom helye majdnem mindig a menyasszony háza volt.

A lakodalmat illető megbeszélésnek egyik fontos és talán legnehezebb tárgya a vendégek megválasztása. A násznagyi tisztség („Beistand") a bérmaatyát vagy ennek halála esetén a keresztkomát illeti meg. Vőfélyül („Brautführer") és nyoszolyólányul („Brautführerin„ erstes Kranzlmadl") Diósdon a legjobb barátot és barátnőt vagy testvért kérik fel. Nagy óvatosságot kíván a többi vendég megválasztása is. Ugyanazon a rokonsági fokon mindenkit meg kell hívni. Ha az egyik unokatestvér jelen van, a másikat is meg kell tisztelni.

Kis lakodalmon csak az egészen közeli rokonok hivatalosak (testvérek, nagybácsi és nagynéni, kereszt- és bérmaszülők, kereszt- és bérmagyerekek), nagy lakodalmon a távolabbi rokonok, szomszédok, a legjobb barátok és barátnők is jelen vannak. A falu előkelőségei (pap, kántor, jegyző, orvos), valamint a vőlegény barátai csak a lakomára hivatalosak.

A vendégek meghívása az eljegyzés és a lakodalom közötti időben történik. A második kihirdetés vasárnapján a jegyespár a meghívottak névsorával végigjárja a falut. A meghívás legtöbbnyire a házak sorrendjében történik. A kis kiterjedésű és sűrűn beépített Diósdon az a szokás, hogy a meghívással legelőször a násznagyot tisztelik meg, majd a vőfélyt és a nyoszolyólányt. Ez alkalommal a szó csak a vőlegényt illeti meg. Diósdon a következőket mondja: Wia san khume, um pitn ops neid meihtn tas Klait zu ti hailigi Houhzait fian." A legnagyobb figyelmetlenségnek tekintik, ha a család gyermekeit, bármilyen kicsinyek is legyenek, nem hívják meg külön-külön név szerint.

A meghívottak megköszönik a megtisztelést, majd megvendégelik a mátkapárt tésztával és borral. Azoknál a családoknál, ahol számítanak a meghívásra, legtöbbnyire előkészületek történnek a meghívók illő fogadására.

Régebben a mátkapár csak a nőtleneket hívta meg. A nősök meghívását két legényre bízták. Ezek a harmadik kihirdetés vasárnapján vagy a lakodalom reggelén járták végig a falut. Majd volt időszak, amikor a nősöket a legények is és a mátkapár is meghívta. Legújabban az utóbbiak közreműködése teljesen megszűnt. A meghívó legények, mégpedig a vőfély és a vőlegény barátai, díszes külsőségek mellett végezték tisztüket. Sokszínű szalagokkal, különösen pirossal és nemzetiszínűvel pántlikázták fel magukat. Diósdon csak a vőfély, a másik legény pedig botot tartott, amelynek végére piros alma volt tűzve. Egy-két héttel a menyegző előtt intézték el a nagy bevásárlásokat. A mátkapár együttesen beutazott a városba és megvette a lakodalmas ruhát. Már évtizedek óta semmit sem készítenek saját kezűleg, még a menyasszonyi koszorút sem.

Diósdon a menyasszony mirtuszcsokorral, a nyoszolyólányok pedig fehér szegfűvel ajándékozzák meg a legényeket. A város hatása alatt a legények is kedveskednek a leányoknak virággal. Az a szokás, hogy a menyasszony csokrát a vőfély, az első nyoszolyólányét pedig a vőlegény veszi meg.

Amint láttuk, a jegygyűrű átadása eljegyzéskor történik. Minthogy az eljegyzés már kezdte elveszíteni eredeti jelentőségét, mind gyakoribb, hogy csak a lakodalom előtti nagy bevásárláskor veszi meg a vőlegény. A menyasszony különben is csak az esküvő napjától kezdve viseli. A néphit azt tartja, hogy a lakodalom napja előtt hordott jegygyűrű szerencsétlenséget hoz az ifjú párra. A XIX. században, mint asszony sem húzta az ujjára, az esküvő után bekerült a gyűrű abba a dobozba, amelyben a család életében jelentőséggel bíró többi tárgyat és írást őrizték. A jegygyűrű aranyból készült. Néhány évtizeddel korábban még gyakori volt az ezüstgyűrű is, sőt a XIX. század végén még megtörtént, hogy a vőlegény az esküvő napján a falu boltjában vett néhány krajcárért bádoggyűrűt.

A nagy bevásárlásokkal együtt megvették a meghívottak az ifjú párnak szánt ajándékokat is. Eredetileg valószínűleg csak pénzt ajándékoztak. Egy emberöltővel azelőtt csak a násznagy vett a jegyeseknek valamit, mégpedig főkötőt, amellyel bekötötték a menyasszonyi koszorú levétele után a menyecske fejét. A többi vendég csak pénzt adott Diósdon a menyasszonyi tánc alkalmával. Lassanként szokássá vált, a város hatása alatt, hogy a meghívottak hozzájárultak többé-kevésbé értékes tárgyakkal és bútorokkal, a rokonság foka szerint, az új tűzhely megalapításához.

A lakodalmas előkészületek az utolsó napokban a két család minden munkabíró tagját igénybe vették. A lakodalmas házban kiürítették a szobákat, a bútorok a padlásra kerültek. A rokonok egymás után állítottak be élelmiszerrel megrakott kosarakkal, baromfival, liszttel, tojással, vajjal. Az utolsó vasárnap reggelén a koszorúslányok nagy ruháskosarakkal egybegyülekeznek a lakodalmas háznál, majd együttesen végigjárták a falut, és összegyűjtötték a szükséges edényt. A falunak volt egy vagy két szakácsnője, akik minden alkalommal jelen voltak és a sütést-főzést irányították.

Mindezeken az előkészületeken a menyasszony vesz részt a legnagyobb igyekezettel. Így bizony gyorsan és munka közepette múlnak el életének legszebb és legvárakozástelibb napjai. Titokban ugyan könnyet is hullat: siratja lányságát, mert fél, reménykedése ellenére is, a jövőtől.

 

 

Esküvő („Trauung")

A lakodalom napján a vőlegény már kora reggel beállít a menyasszonyhoz. Mindketten bocsánatot kérnek a szülőktől a sok szomorúságért, amelyet leányuk nekik okozott, majd elmennek együtt a templomba gyónni és áldozni. Mielőtt a ház küszöbén kilépnének, az anya szentelt vízzel meghinti őket. Diósdon a menyasszony végzi előbb a gyónást, mert a község már régóta szereti ősi szokásait a város finomabb társadalmi formáival helyettesíteni. A polgári esketésnek a nép szempontjából nincs oly jelentősége, mint az egyházinak. Diósdon városi mintára, a polgári és az egyházi szertartást egybekapcsolják, és a meghívottak is elkísérik legtöbbnyire a már teljes díszben lévő mátkapárt.

Az esküvő időpontja előtt már egy órával kezdődik a meghívottak gyülekezése a menyasszony, illetőleg a vőlegény házában aszerint, hogy melyik család részéről hivatalosak. Diósdon a legények udvariasan elmennek a koszorúslányokért, átadják a csokrukat, és elkísérik őket a vőlegény, illetőleg a menyasszony házába.

A menyasszonyi öltözet legfontosabb darabja a koszorú („Kranzl"), ez városi mintára mirtuszból készül. Régebben különböző színű művirágból fonták. A koszorúra hátul két, ugyanolyan virágból kötött füzér volt erősítve. Ötven évvel ezelőtt azonban a fehér fátyol kiszorította a virágfüzért, előbb a gazdagoknál, később a szegényeknél is.

A menyasszony hajviselete nem tért el a rendestől. Koszorú csak azt a leányt ékesítheti, aki megőrizte tisztaságát, különben hajadonfőtt vagy fejkendővel kell a nézők sorfala között a templomba vonulnia. Lakodalom után a koszorút bekeretezik, a keretre ráírják az esküvő évét, és a szoba falára függesztik. Szokás, hogy az anya leánygyermekének halálakor a koporsóba teszi. A ruha anyaga és színe Diósdon már több évtized óta a város divatját követi. Régebben szürke szövetruhát hordtak. Ezt a ruhát nagyon kímélték, mert ez szolgált halotti öltözetül is. Évenként egyszer, mégpedig űrnapján azonban felvették. A szürke ruha után átmenetileg szokásos volt a barna vagy a zöld szoknya és mellényke („Panschurl").

Diósdon a menyasszony nem díszítheti fe! magát ékszerével.

A koszorúslányok koszorúja művirágból készül és a ruhájuk rózsaszínű. A faluban szokásos, hogy hajadon temetésén a leányok a lakodalmi ruhájukat öltik magukra. A vőlegény és a legények öltözéke megegyezik a vasárnapival. Régebben a férfiakat is lakodalmas ruhájukban szokták eltemetni.

Amint a lakodalmasok egybegyűltek, a vőlegény elvezeti vendégeit a menyasszony házába. Indulás előtt búcsút vesz szüleitől („kindliche Verzeihung" nak nevezik). Amikor a menet megérkezik a lakodalmas házba, a vőfély rímekben kikéri a menyasszonyt. A vőfély verse után következik a menyaszszony megható búcsúja szüleitől. Néha a vőlegény is bocsánatot kér, és köszönetet mond a leány szüleinek. Az is gyakori, hogy a menyasszony szótlanul búcsúzik, és csak a vőlegény köszöni meg jóságukat.

A búcsúnál nemcsak a menyasszony szokott hangosan zokogni, a jelenlevők szeme is megtelik könnyel. Sok helyen a sírás a menyasszonyra nézve kötelező, még ha a legnagyobb reménnyel néz is jövője felé. Ez a szokás az elválással kapcsolatos babonás rítusokkal függ össze. Erre utal egy diósdi mondás is: "Lachende Braut, weinende Frau". A vidám menyasszony felkelti a gonosz szellemek irigységét. A babonás hit mellett azonban részben oka még a nagy sírásnak a falu népénél tapasztalható egészséges pesszimizmus a jövővel szemben.

Mielőtt elindul a menet, ismét imádkoznak, és a jelenlevőknek szentelt vizet nyújtanak. A mátkapárt a menyasszony anyja hinti meg, miközben az éghez fohászkodik: "Begleit euch Gott der Vater, Gott der Sohn und Gott der heilige Geist".

 

A menet az egész falun végig vonult, forrás: sulinet.hu/oroksegtar

 

A nagy esküvő koszorúslányai kísérőikkel, forrás: sulinet.hu/oroksegtar

 

A lakodalmas menet a következőképpen állt fel: 1. menyasszony és vőfély, 2. vőlegény és nyoszolyólány, 3. a menyasszony lánytestvérei párjukkal, 4. a vőlegény leánytestvérei párjukkal, 5. kor szerint a többi hajadon párjával, 6.,7. a menyasszony és a vőlegény tanúja feleségével („Beistandspaar"), 8. a többi meghívott. Városi mintára a menet élén egy kisfiú és egy leány halad. Az örömszülők közül rendszerint csak a két atya kíséri el a menetet. A férfiak haladnak jobb oldalon, mert a szentképen is Szent József van jobbról.

A rezesbanda gyakran csak a visszajövetelnél csatlakozott a menethez. Az idősebbek elbeszélése szerint a XIX. században a lakodalmas menet teljesen más volt (pl. valamikor a mátkapár a menet végén haladt).

A néphit szerint a mátkapár útközben a gonosz szellemek részéről a legkülönbözőbb veszélynek van kitéve, és ezért különféle óvintézkedésekre van szükség. A lakodalmasok mind rozmaringot tartanak a kezükben, a nyoszolyólány pedig ezen kívül még egy almát vagy citromot is visz kendőbe kötve. A menetet, amerre halad, mindenütt sűrű puskaropogás fogadja, hogy elűzzék a szellemeket. Régebben a menyasszonynak kendővel való letakarása azt célozta, hogy ne legyen felismerhető. A templomba vezető úton a babonának még egyéb színes formáival is találkozunk. A nép minden útközben történő jelenségnek vagy eseménynek jelentőséget tulajdonít, és következtetést von belőle a jövőre. Azt tartják, hogy a lakodalmas párnak nem szabad hátrafordulnia,vagy otthonfelejtett holmiért visszatérnie, mert nem lesznek boldogok. Az új háztartás jövendő sorsára erős hatással van az időjárás is. Szerencsét jelent, ha a menyasszony koszorúja megázik, a szél pedig családi perpatvar előjele. Természetesen mindezekben a babonás hiedelmekben már csak kevesen hisznek őszintén, inkább csak a nép szórakoztatására szolgálnak, mint ahogy az egész lakodalom a falu számára látványosságszámba ment. Megfigyeli és megbírálja a nézők serege - amely végig az utat és a templomot ellepi - a menyasszonyt, a vendégeket, a ruhákat. Azonban e kíváncsiság mögött ott van az a mély meggyőződés, hogy a házasság két ifjú életének szent és egész életre kiható eseménye. Ennek megfelelően a menet lassan és méltóságteljesen halad előre a két oldalt sorfalat álló nézők suttogása és puskák durrogása között. Diósdon a menyasszonynak azt tanácsolják, hogy jobb lábbal lépjen a templom küszöbére.

 

Menyasszony és vőlegény, forrás: sulinet.hu/oroksegtar

 

Az esketés szertartása alatt az egész vendégsereg felsorakozik az oltár előtt, mégpedig a vőlegény hozzátartozói jobbról, a menyasszonyéi balról. Legtöbb vidéken az esketés alatt a babona szinte a vallásos tartalom fölé emelkedik. Ha az oltár gyertyái nyugodt lánggal égnek, a jegyesek családi élete boldog lesz. Amelyikük oldalán csak gyengén pislog, az hamarosan meghal. Az esketés befejeztével a násznép megkerüli az oltárt, megcsókolja a pap által nyújtott feszületet, és egy erre a célra készített tálcára néhány tízfillérest dob („Opfergang"). Az ez alkalommal összegyűlt pénz (kb. 10-15 P) a papé. A templomszolga a templom kijáratához áli, ahol mindenki néhány fillért nyom kezébe. Az „Opfergang" alatt a vőlegény halad a menyasszonyával a menet élén. A templomból kijövet az ifjú pár barátai és barátnői szerencsét kívánnak házasságukhoz. Ezt a szokást a várostól vették át. A nézők serege a visszajövetelnél is végigállja az utcákat, és különösen most durrogtatnak sokat a gyermekek a maguk csinálta lőszerszámokkal.

A menetet a lakodalmas házban zárt ajtó fogadja. A vőfély bekopogtat a konyha ablakán és néhány pénzdarabot dob egy odakészített edénybe. A szakácsné kinyitja az ajtót, és a menet bevonul a házba. Szokásos volt, hogy ajtónyitás előtt a szakácsné néhányszor az ajtón fakanállal kopogott. Mielőtt a menet feloszlott, szerencsét kívántak az ifjú párnak, először a menyasszony anyja. Az üdvözléseket az ajtóban fogadják, a vőlegény kívül, a menyasszony belül állva.

A szerencsekívánatoknál kezet fognak az ifjú párral, megcsókolják, és a következőket mondják: „Ich wünsch'dir viel Glück zum Eh'stand". A meghívottak egy ideig még beszélgetnek, iszogatnak, majd hazatérnek, hogy a leányok és az asszonyok átöltözködhessenek a lakomára.

Az ünnepi vacsora előtt a nászpár még egyszer meghívja azokat a vendégeket, akik az esküvőn nem vettek részt (papot, kántort, távolabbi rokonokat). A lakodalmas házban a kapu előtt seregestül várakozó gyermekekről sem feledkeznek meg. Bőségesen osztogatnak köztük tésztát és kalácsot. Szegényeknek, betegeknek, szomszédoknak pedig a lakodalom után a maradékot küldik el.

 

 

Menyegzői lakoma

Az ünnepi lakoma a nép felfogásában a házasságkötésnek épp olyan fontos része, mint az esküvő. A szétoszlott vendégsereg hét óra után ismét gyülekezni kezd, nagyon lassan, mert senki sem akar első lenni. Rendszerint a férfiak érkeznek előbb, és a lakoma kezdetéig kártyával rövidítik meg az időt. Az udvarias diósdi legények, mint az esküvő előtt, úgy most is elkísérik a koszorúslányokat a lakodalmas házba. Mint a lakodalmas menet rendezése, úgy az asztal körül az elhelyezkedés régi, bevett szabályok szerint történik. Az asztalokat U-alakban állítják össze. A menyasszony a főhelyre kerül. Diósdon a mátkapár után mind a két oldalon előbb a fiatalok, majd az idősebbek következnek, az előbbiek koruk, az utóbbiak rokonsági fokuk szerint. A falu intelligenciája az első koszorúslány mellett ül. Az örömszülők az asztal végére kerülnek, a menyasszony édesanyja kivételével, mert ő a felszolgálásnál segédkezik. A gyermekeknek többnyire a szomszéd szobában terítenek. Amint a vendégsereg leül, a plébános hangosan elimádkozza a miatyánkot.

A lakoma fogásai és sorrendjük évek hosszú sora óta a következő: 1. paprikáscsirke, 2. marhahús, illetőleg vesepecsenye mártással, 3. kolbász savanyú káposztával, 4 rizsfelfújt legtöbbnyire sodóval, 5. sült és kirántott hús, 6. tészta. Az étrend két legjellegzetesebb és legősibb fogása a kolbász savanyú káposztával és a rizsfelfújt. A tészták közül régebben a rétes és a diós vagy mákos tekercs volt szokásos, télen gyakran a fánk is. Egy lakodalmas asztalról sem hiányzik a torta. A nászpár tortáját („Brauttorte") díszekkel és cirádákkal ékesítik. Diósdon már több évtized óta a következő felirat olvasható magyarul: „Éljen a házaspár!" A második étkezésnél semmiféle hagyományos szokást sem tapasztalunk. Főleg sült és kirántott húst, s tésztát szolgálnak fel. Befejezésül pedig forralt bort.

Reggel hét órakor kerül sor a harmadik étkezésre. Ez kolbászból és káposztából áll. Felszolgálnak gyakran még savanyú tüdőt is. Régebben a szegényeknél erősen savanyított bableves volt szokásban. Az ételek felszolgálásánál az első vacsorán a koszorúslányok, a másodikon pedig a legények hozták az ételeket az asztalra. A borosüvegeket pedig a vőlegénynek kellett kezelnie. A legények csak a mellettük ülő koszorúslányokat, a vőfély pedig a menyasszonyt szolgálja ki. A vőfélynek még kötelessége mindazt megenni, amit a menyasszony tányérján hagy. Az utóbbi fogyasszon lehetőleg mindegyik fogásból egy keveset. A leányok különösen sok káposztát egyenek, mert attól megszépülnek. Amikor az első pecsenye az asztalra kerül, a rezesbanda játszani kezd. A zenén kívül sok hagyományos tréfa szolgál a hangulat emelésére. Ilyenkor főleg az ifjú párra irányul a figyelem. Hús helyett csonttal megrakott két tányért nyújtanak nekik. Kis madarat rejtenek két egymásra borított tányér közé. Csokorba vagy sok papírba rejtve porcelán- vagy mézesbábut nyújtanak át nászajándékként. Mindezek célzások az ifjú pár hamarosan bekövetkező családi örömére, de eredetileg valószínűleg varázsszerek voltak. A menyasszony pecsenyéjét rozmaringgal és szalagokkal díszítik fel. Igen gyakori lakodalmas tréfa a menyasszony cipőjének elrablása. Mindenki a vőfélyen gúnyolódik, mivel neki kellett volna a menyasszonyra vigyáznia. Minthogy hamarosan sor kerül a dísztáncra, a vőfélynek ki kell váltania a cipőt.

A második étkezés befejeztével a legény húzza le a cipőt. A kialkudott összeget a menyasszony kapja nászajándékul. Amint a szakácsnő munkájával végez, megjelenik a szobában, kezében nagy merőkanállal, amelyről ruhadarab lóg. A vendégeket mind sorra járva, a következőket mondja: „Ti Kheihin hot tein kiil vepreint". A zenészeket távozáskor szokták megajándékozni.

Amint az ételeket elfogyasztották, következik az egészségre ivás („Gesundheitstrinken"). A „Gesundheitstrinken" után különféle dalokat énekelnek, de ezek az Eh'standslied kivételével nem lakodalmas énekek. Az „Eh'standslied"-del kezdik a dalolást. Utána a menyasszony egészségére énekelnek. A zenekar közben keringőbe kezd. A vőfély néhányat fordul a menyasszonnyal, majd átadja a vőlegénynek. Az „Ehrentanz" befejeztével elkezdődik a várva várt általános tánc.

Mint mindenfelé, Diósdon is az ifjúság legfőbb szórakozása a tánc. Sok helyütt a tánc bekacsolódik a lakodalom minden egyes mozzanatába. Valamikor a lakoma előtt is keringőztek. A visszafojtott jókedv azonban annál erősebben nyilvánul meg, amikor a pecsenye után a zenekar bevonul a szobába. A lakoma végeztével a vendégsereg apraja-nagyja segédkezik a tánchelyiség kiürítésénél.

Alighogy megindul a tánc, a falu legényei az udvaron gyülekezni kezdenek, majd a legidősebb vezetésével az „Eh'standslied"-del elbúcsúztatják a vőlegényt. Az ének végeztével egyenként szerencsét kívánnak a köztük megjelent ifjú párnak. A vőlegény borral és cigarettával kínálja meg őket. Hamarosan ismét énekelni kezdenek, majd a zenekar jelére bevonulnak a lakodalmas helyiségbe. A leányok, asszonyok körben állanak a fal mellett. A legények felkérik őket. Három táncot járnak velük. Elvonulásuk előtt megkapják járandóságukat: egy fertály bort és egy kuglófot, Diósdon azonkívül még egy sonka is jár nekik. Pont éjfélkor következik az est legfontosabb cselekménye, a menyasszonyi koszorú levétele. Ezzel kapcsolatos a menyasszonytánc („Brauttanz").

A „Brauttanz -nál a vendégek mind egybegyülekeznek a táncteremben. A vőfély a következő szavakkal vezeti be: Jeitzt faunkt si te Prauttaunz aun", majd keringő ütemére néhányat fordul a menyasszonnyal, utána átadja az egyik tanúnak, akitől azonban hamar visszakéri, és eltáncol vele a másik tanúhoz. A menyasszonytánc folyamán az előbbi módon a vendégek mind sorra kerülnek, a tanúk után a nyoszolyólány, majd a többi legény és leány, s végül a férfiak és az asszonyok. Számos helyen a menyasszonyi táncot „Ehrentanz"-nak is nevezik, mert megtisztelést jelent a menyasszonnyal táncolni. Csak a büszke menyasszony nem táncol mindegyik meghívottal. Diósdon a vendégek a tánc végeztével pénzdarabot nyomnak a menyasszony kezébe, ezekkel a szavakkal: ,Jeitzt pist a Frau". Néhány évtizeddel ezelőtt szokás volt Diósdon, hogy bizonyos célért, jó szándékért vagy kedves halott emlékére táncoltak, pl. ezzel a felkiáltással:, Jetz tanzen wir für das Glück des Paares, vagy für die verstorbene Mutter, die nicht hier sein kann". Ilyenkor a zenekar gyászindulót fúj, a jelenlevők pedig karjukra hajtják fejüket.

A ,Brauttanz" végeztével a menyasszony a szoba közepén egy székre ül le, a nászasszony kioldja hajából a koszorút, és rögtön be is köti fejét fejkendővel. Ugyanitt gyakran a menyasszony a koszorú levétele után szégyenében kiszalad, vagy a vőfély kivezeti. A fehér vagy szürke selyemből készült fejkendő azt jelképezi, hogy a menyasszony átment az asszonyok közösségébe. A menyasszonyi ruha sem illeti már meg. Mikor ismét megjelenik férje karján, akit szintén megfosztottak rozmaringjától, már az asszonyok viseletét hordja.

Diósdon a koszorú levéteie közben valamelyik fiú titokban vizet önt a menyasszony széke alá. Mikor felkel, a vendégsereg nagy hahotában tör ki.

A vőlegény nem táncol a menyasszonyi tánc alatt. Amint azonban a menyasszony fejét bekötötték, a vőfély a vőlegény elé lejt vele és így szól: „ To pring i ti Praut". A vőlegény visszautasítja: „Tei prauh i neid. I wü si sou hoom, wie si kweist is". A vőfély erre tovább táncol, de egy kör után ismét megáll előtte és megismétlődik az előbbi jelenet. A harmadik alkalommal a vőlegény belenyugszik: „Waun es neid aundescht is, sou nimi, s", majd keringőzni kezd vele. A vendégek ekkor előveszik zsebkendőjüket, korbácsot („Khoabatsch") csavarnak belőle, és addig verik őket, míg csak ki nem jutnak a szabadba. A menyasszonyi tánc befejeztével megterítik az asztalokat a második étkezéshez. A lakoma alatt éri el a jókedv tetőpontját. Ez reggelig tart. Tréfás dalokat és énekeket adnak elő, a leányok férfiruhában, a legények pedig szoknyában és kontyosan táncolnak. A hét órakor tálalt reggeli után a vendégek búcsúzkodása következik. Meghívott és házigazda kölcsönösen kifejezi köszönetét a megtiszteltetésért.

Az új házaspár a lakodalmas házban marad, a zene pedig a vendégeket hazáig kíséri. A legények megkínálják a szembejövőket borosüvegeikből, az ital visszautasítása nagy sértést jelent, Diósdon pedig szerencsétlenséget. A vendégek azelőtt gyakran délig folytatták a szórakozást valamelyik vendéglőben, A férfiak legszívesebben valamelyik pincébe térnek be. De a koszorúslányok sem feküdtek le: hátra volt még az edények széthordása. Mire délben a harang megkondul, a lakodalom minden nyoma eltűnt már, csak az asszonyok beszédében él még tovább több héten, néha éveken keresztül, ami hozzájárult a hagyományok átörökítéséhez egyik generációról a másikra.

 

 

Forrás:

Wágner Ferenc: Diósd története című könyve / sulinet.hu (Támogatók a könyv megjelenéséhez: Magyar Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal és Diósd Önkormányzata)

Felső kép: Egy nagy esküvő, 1954-ben, forrás: sulinet.hu/oroksegtar

 

 

 

Városi magazin cikkek

További magazin cikkek »

 

 

 

 

Helyi látnivalók

További helyi látnivalók »

 

 

Helyi szolgáltatók

További helyi szolgáltatók »