A XIII. században találkozunk először Diósd okleveles említésével; az azt megelőző időszak ködbe veszett századaiban egy-egy legendában, krónikában újra és újra előbukkan településünk, hol Diod, hol pedig Dyod, Gyog, Gyod, Gyogh néven. A legkorábbi adat a X. század elejére utal, melyet III. Béla király jegyzőjének latin nyelvű műve, a Gesta Hungarorum Magyar-rév című fejezetében találunk meg.

„Néhány nappal később Árpád vezér meg összes főemberei közös elhatározással, egyetértéssel és szabad akarattal kivonultak a szigetről és tábort ütöttek Soroksáron túl a Rákos vizéig. A midőn látták, hogy mindenfelől bátorságban vannak és senki sem bír nekik ellentállani, átkeltek a Dunán. A révet, ahol az átkelést végrehajtották, Magyar-révnek nevezték el azért, mert a hét fejedelmi személy, akit hét-magyarnak mondtak, ott hajózott át a Dunán. Mikor odaát voltak, tábort ütöttek a Duna mellett a fel hévizekig. Ennek hallatára a Pannónia földjén lakó összes rómaiak futással biztosították életüket. Másnap pedig Árpád vezér meg minden főembere Magyarország valamennyi vitézével együtt bevonult Atilla király városába. Ott látták a királyi palotákat - egyeseket földig romban, másokat nem - és fölötte csodálták mindazt a kőépületet. Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek arra, hogy elfoglalják - s még hozzá háború nélkül - Atilla király városát, kinek az ivadékából származott Árpád vezér. Ott lakomáztak mindennap nagy vígan Atilla király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regősök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezérnek meg a nemeseknek arany, a közrendűeknek meg a parasztoknak ezüst edényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát az Isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Atilla király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak: másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy-jó kedve támadt, s minden vitézének különféle ajándékokat adott: aranyat, ezüstöt meg egyéb jószágot is. Továbbá ugyanazon a helyen Kendnek, Korcán apjának földet adományozott Atilla király városától a százhalomig és Gyógyig, fiának meg egy várat népe őrizetére. Korcán aztán ezt a várat a maga nevéről neveztette s ez a név a mai napig sem merült feledésbe."

(Az idézett szövegrész az 1926-ban, Pais Dezső fordításában megjelent MAGYAR ANONYMUS. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedetéről című alkotásából való.)

Hóman Bálint értékelése:

„Honfoglalási gestánkról csak úgy ítélhetünk tárgyilagosan, ha a maga korába helyezkedünk. Ahogy általában minden elmúltról, róla is csak akkor nyerünk helyes képet, ha nem a saját korviszonyainkból olvasztott szemüvegen vizsgáljuk, csupán akkor mérlegelhetjük kellőképpen, ha nem olyan követelmények ellenében vetjük latra, melyeket mai tudományunk számára kell megszabnunk. Tehát ne rójuk fel neki hibául, sőt bűnül, hogy minden mondata, elejétől végig valamennyi részlete nem fenékig hiteles előadása a honfoglalásnak. Inkább gondoljunk rá hálával és elismeréssel azért, hogy forrásaiból sok hitelt érdemlő részletet megmentett és ezeket a forrásokat nem egyszer a modern történettudománynak is becsületére váló módon dolgozta fel, amint a hazai és külföldi kútfőkkel való körültekintő és tárgyilagos összevetés kétségtelenné teszi. Ámde ne csak mint ősi történetünknek egyik legértékesebb forrását becsüljük meg, hanem legyünk rá büszkék, mint a középkori magyar műveltségnek olyan termékére, amelyet méltán odaállíthatunk az akkori Nyugatnak ilyen természetű emlékei mellé."

Habár teljes bizonyossággal nem tudjuk eldönteni a hitelességét, Diósd valóban létezhetett, hiszen a Szent Gellért legendában – 1046-ban – kőtemplommal is rendelkező templomos településként szerepel.

Az oklevelek írása már Szent István korában megindult, bár ez időtől ránk csak későbbi átírásban maradt néhány darab. Legrégibb eredetű oklevelünk jelenleg a tihanyi bencés apátság alapítólevele, amelyet I. Endre adott ki 1055-ben, és amelyben néhány szóból álló összefüggő magyar szövegrész is található.

A XII. században az oklevelek száma már jóval több. IV. Bélától 100 oklevél maradt fenn. Kéziratos kódexekkel már a XI. században találkozhatunk Pannonhalmán. A XIV. században megjelent Bécsi Képes Krónikában rengeteg magyar vonatkozású anyagot találhatunk, 1000 előttieket is. Az Admontikódexben megtalálhatjuk István király első törvénykönyvét.

Számunkra Szent Gellért püspök legendái tartalmaznak olyan, a településünket érintő eseményeket, melyek ezeréves múltunkra utalnak. Két legenda származik az Árpád-korból Gellért püspökről. A legendák egymáshoz való viszonya rendkívül vitatott.

Van, aki azt tartja, hogy a nagy legenda keletkezett előbb, s a rövidebb szövegű kis legenda az előbbinek liturgikus célra kivonatolt változata csupán. Mások ezzel szemben állítják, hogy a kis legenda íródott előbb, s a nagy legenda csak a XIV. században készült, a kis legendában szereplő események regényes kiszínezésével. Hihetőleg az első álláspontnak van abban igaza, hogy a nagy legenda alapszövege íródott korábban, s a kis legenda csak ennek az alapszövegnek prédikáció számára készült kivonata.

Szent Gellért legendája több fordításban és módosított kiadásban jelent meg a korábbi időszakokban. Mindegyikben Diósdon töltötte utolsó éjszakáját, és utolsó miséjét is Diósdon mutatta be.

Az Árpád-kori legendák és intelmek leírása, melynek szöveggondozója Érszegi Géza:

„... András és Levente Magyarországra jöttek, de Béla ott maradt. És a magyarok valamennyien seregesen tódultak hozzájuk Pest városába. Ördögi sugallatra fellobbanva azt követelték: engedjék meg nekik, hogy az egész nép pogány módra éljen, a püspököket és papokat megöljék, templomokat ledöntsék, a keresztény hitet elvessék, és bálványaikat tiszteljék. Ők meg rájuk hagyták, hogy szívük vágya szerint menjenek és vesszenek el őseik tévelygéseiben. Mert máskülönben nem szálltak hadba Péter király ellen. Az újjászületettek közül elsőnek egy Vata nevű adta át magát a gonosz szellemeknek, és pogány módra lenyíratta a fejét. És mind így tettek, áldoztak a gonosz szellemeknek, lóhúst kezdtek enni, és mindenféle istentelen és oktalan dolgot műveltek, papokat és keresztényeket öldöstek, templomokat romboltak, kikiáltók hirdették András és Levente parancsaként, hogy halál a püspökökre a papokkal, szerzetesekkel és hívőkkel együtt, még emlékük is enyésszen el örökre és térjen vissza atyáink hite.

Erre a hírre Szent Gellért, Beszteréd, Bödi, Benéta és Szónok ispán, akik sok kereszténnyel Székesfehérvárra gyűltek össze, elindultak Fehérvárról Buda felé, hogy Andrást és Leventét tisztességgel fogadják. Mikor aztán az említett püspökök sietve arra a helyre elértek, amelyet Diodnak neveznek, Gellért Szent Szabina templomában misét mutatott be, és a jelenlevő népnek buzdításul ünnepi beszédet mondott a katolikus hitről és az örök élet jutalmáról. A beszéd végén könnyekre fakadva így szólt: »Testvéreim és püspöktársaim, s ti hivők, akik itt vagytok, tudjátok meg, hogy mi a mai napon a mi Urunk Jézus Krisztushoz jutunk a vértanúság koronájával az örök boldogságba. Mert ím, tudtokra adom azt az isteni titkot, amely előttem az éjjel feltárult. Láttam ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztust szentséges anyjának, Szűz Máriának az ölében ülni, amint bennünket magához szólított, és saját kezéből megáldoztatott testének és vérének szentségével. De mikor Benéta püspök járult elébe, tőle visszavonta Jézus Krisztus a szentséget. Ő tehát ma nem lesz vértanúságunk részese.« Ezek után Szent Gellért figyelmeztette őket, hogy vallják meg egymásnak bűneiket, és a mise végeztével buzgó imádságba fogtak, az örök boldogság biztos reményében, mint leendő vértanuk, felvidultan megáldoztak. Azután útra keltek a Duna révje felé.

Szent Gellért azonban, minthogy alacsony termetű volt, és mert Isten szolgálatában miden erejét teljesen kimerítette, kocsin vitette magát. Mikor a pesti révhez jutottak, íme öt istentelen ember, Vata és cinkosai, eltelve a gonosz szellemekkel, amelyeknek magukat átadták, rárontottak a püspökökre és társaikra, és kövekkel támadtak rájuk. Szent Gellért püspök pedig azokra, akiket kövekkel dobáltak, szüntelenül a kereszt jelét vetette. S Szent István első vértanú példájára, Pannónia első vértanúja a földre térdelve hangosan így kiáltott:

»Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek.« Ám azok ezt látva még jobban megdühödtek, neki támadtak, és kocsiját felfordították a Duna partjára. Ott leráncigálták kocsijáról, taligára rakták és Kelenföld hegyéről letaszították. Mivel pedig még mindig lihegett, mellét dárdával átütötték, ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották, így költözött el Krisztus dicsőséges vértanúja e világ nyomorúságából az örök boldogságra az Úrnak 1047. esztendejében. A Duna ugyan mindig meg-megáradt, arról a kőről azonban, amelyen Szent Gellért fejét összetörték, hét évig nem tudta a vért lemosni, míg végül a papok a véres követ elvitték. A szent férfi teste pedig aznap ott feküdt, ahol a vértanúságot elszenvedte. Bödi püspököt is megkövezték, s így ment át a dicsőségbe. Beszteréd püspök pedig halálos sebet kapott, és harmadnap költözött el a világból. Benéta püspököt azonban András herceg megmentette. Szónok ispánt is a többiekkel - Benéta kivételével - és a püspök háznépével megölték. Ezen a napon annyi keresztényt lemészároltak, hogy számukat egyedül Isten kegyelme tudja. És így beteljesült Szent Gellért jövendölése. És nyilvánvalóvá lett, mekkora szentséggel ragyogott életében Istennek ez a számtalan kegyelemmel megajándékozott szeretett embere. Hiszen szűz volt, az egyházi törvények doktora, a szent hittudománynak mestere, gyermekségének ötödik évétől kezdve viselte Szent Benedek rendjének ruháját, azonfölül püspöki méltóságra emelkedett, dicsőséges vértanú lett, mégpedig a szent Egyházért Magyarországon az első vértanú."

A történet az Új magyar legendáriumban, György Rózsa kiadásában (1988) az alábbi:

„István király hívei, a vármegyék ispánjai és a kereszténységükhöz hűségesek ismét Csanádon gyülekeztek, majd Gellérttel és több püspöktársával együtt ők is elindultak Fehérvárra, hogy jelen legyenek Endre koronázásán. Szerencsésen meg is érkeztek, de Vatháék dúlásától tartva egyre türelmetlenebbek lettek. Ezért amikor hírül vették, hogy Árpád hercegek Pest felé közelednek, úgy határoztak, hogy küldöttséget menesztenek eléjük. Öket ünnepélyesen fogadják, amikor Pestről átkelnek a Dunán és sietésre buzdítják őket, elmondván Vatha és társai pusztítását.

A küldöttség vezetője Gellért volt Buld, Bentur, Beszter és Beneta püspökök kíséretében. Velük ment még egy Szolnok nevű fiatal ispán is.

Egyik este Diósd községben megpihenve így szólt vacsora után Gellért a társaihoz, mialatt jövőbe látó sugárzó tekintete egész arcát beragyogta. -  Ez volt a mi utolsó vacsoránk, mert holnap estére már az Úr mennyei asztalához vagyunk hivatalosak.

Másnap reggel 1046. szeptember 24-én misét mondott a Szent Szabina templomában, mely a mai kamaraerdőben volt. Az egész környék népe odatódult, hogy lássák és hallják István király hűséges barátját, hogy szavaiból vigasztalást és reménységet merítsenek.

Gellért felment a szószékre és messzenéző tekintettel egy ideig némán állott, majd így kezdte beszédjét:

- Keresztény Magyarok! Íme, már több mint harminc esztendeje annak, hogy szülőhazámat fölcseréltem a tiétekkel és először szólottam hozzátok a fehérvári nagy fatemplomban. Akkor egy látomás jelent meg előttem, mely tolmácsolta számomra Isten akaratát, hogy maradjak közöttetek, mert itt nyerem el a vértanúság koszorúját. A nap elérkezett. Szeretett püspöktársaim! -fordult most a főoltár felé Gellért. - Tudatom veletek az isteni végzés titkát, melyet nekem az Úr ma éjszaka kinyilatkoztatott. Álmomban a Szűzanyát láttam, ölében a kisded Jézussal, aki nekünk tulajdon kezével nyújtotta az Oltáriszentséget, de Beneta testvérünk elől elvonta azt. Ebből megértettem, hogy ő nem részesül a vértanúság dicsőségében. A főoltárnál álló püspökök engedelmesen meghajtották fejüket, mialatt a jelenlévők hangosan zokogtak.

- Ne sírjatok! - vigasztalta őket Gellért - inkább örvendezzetek, hogy mi már naplementekor ott állhatunk az Úr szent színe előtt és könyöröghetünk érettetek, hogy mentsen meg titeket, de nem a testi haláltól, hanem a lélek kárhozatától: a pogányságtól. Búcsúzóul fogadjátok áldásomat. Gellért most felemelte jobbját.

- Íme, megáldalak benneteket és veletek együtt az egész magyar népet. Azokat is, akik még csak hosszú évszázadok múltán születnek meg e hazában és mindazokat, akik magyarnak vallják magukat, bárhol is éljenek a nagyvilágban.

A nép zokogva térdre borult, mialatt Gellért a Szent Kereszt jegyét rajzolta föléjük. Majd az Úr testét magukhoz véve lélekben megerősödve folytatták útjukat. Gellért szokása szerint kocsiba ült, míg a többiek lóháton nyargaltak mellette.

Vatha és társai amikor értesültek a püspökök jöveteléről, a mai Gellért-hegy tövében várták őket, kőzáport zúdítva rájuk. Buld püspök haláltusáján nagyokat hahotáztak, Benturnak és társának szenvedéseiben gyönyörködtek, mialatt Benetának sikerült elmenekülnie, mivel ő nem részesülhetett »a vértanúság dicsőségében«. Szolnoknak, a fiatal ispánnak széttaposták a fejét. Gellért sértetlen maradt, ezért kiszállva a kocsijából keresztet vetett a csőcselékre, amitől azok még jobban megvadultak és mint veszett ebek rontottak rá. Dühös ütlegelés közben felvonszolták a hegy tetejére és letaszították a mélységbe.A templomi látomás valósággá vált. Gellért összetört tagokkal véresen feküdt a sziklák között és utoljára így imádkozott:

- Bocsásd meg nekik Uram, szegény pogány magyaroknak és fogadd el áldozatomat, hogy unokáik mindörökre a Szent Kereszt jegyében megmaradjanak.

A lemenő nap bíborfénye ráborult a halott Gellértre, aki az Úr Jézus Krisztus Szent Egyházáért idegen létére, első vértanúja lett Magyarországnak. Mi a kései unokák, akik a Szent Kereszt jegyében megmaradtunk, gyakran állunk meg szobra előtt és Tinódi Lantos Sebestyén szavaival mondjuk:

»Fölmutat égbe Szent Gellért keresztje

Ahhoz, ki hozzánk küldte, ki az Eszme

Apostolod volt, boldog magyar nemzet

Áldjuk a Szentet!«

Szent László királyunk 1083 elején követeket menesztett VII. Gergely pápához azzal a kéréssel, hogy vizsgálja felül István királynak és fiának Imrének, valamint Gellért püspöknek áldozatos életét és ha a leírtakból úgy ítéli, hogy méltók rá, adja legkegyesebb hozzájárulását a szentté avatásukhoz.

A pápa teljesítette kérését. Legátusával egy levelet küldött, melyben engedélyezte, hogy mindazokat, akik Pannóniában a hit magvát elvetették és a magyar népet az Úr Jézushoz vezették, szentként tiszteljék mindenkor.

így elsőnek került sor arra, hogy Gellért püspöknek az Isten és az Egyház hűséges szolgájának hamvait oltárra emeljék, 1083. július 25-én Csanádon."

A Magyar Legendárium (Tormay Cecília fordításában) az alábbiak szerint ismerteti:

MIKÉPEN MÉNE BOLDOG GELLÉRT A PESTI RÉVBE ENDRÉNEK ÉS LEVENTÉNEK ELÉBE ÉS MIKÉPEN LŐN A SZENT EGYHÁZÉRT MAGYARORSZÁGON ELSŐ DICSŐSÉGES VÉRTANÚ

„Ezeknek utána boldog Gellért intette őket, hogy meggyónják egymásnak bűneiket és misének hallgatása után imádságnak adván magukat, és az örök üdvösségnek reményéről, nyerendvén vértanuságot, bizonyosak levén, mindenek megvigasztaltatva áldoztak, annak utána menten menének a Dunának réve felé. Boldog Gellért pediglen, mert hogy alacsony testállású volt és minden erőit Istennek szolgálatában teljességgel felemésztette, szekéren vitette magát. Mikoron pediglen a pesti révbe tértek, imé öt hitetlen emberek, Vatha és ő cinkos társai telve-telten gonosz lelkekkel, akiknek magukat fölajánlották, a püspökökre és ő társaikra rárohantak és őket kövekkel behányták. Boldog Gellért pedig azokat, kik megkövezték, szünetlenül a keresztnek jelével jelölte, miképen István első vértanú, ő, ki Pannoniának első vértanuja, földre térdelvén nagy felszóval kiáltotta, mondván: »Úr Jézus Krisztus, ne vedd nékik ezt bűnül, mert hogy nem tudják mit cselekszenek.« Azok pedig ezt látván még inkább kegyetlenkedtek, és rárohantak és szekerét felfordították Dunának partjára és ott, minek utána kivonták őt szekeréből, két lovú szekérre vetvén a Kelenföld hegyéről le bocsátották, és mikor is még vonaglott, mellét lándzsával átütötték, és annak utána őt egy kőre hurcolván agyvelejét összerontották. És ezenképen Krisztusnak dicsőséges vértanuja az Urnak ezernegyvenhetedik esztendejében e világnak nyomorúságaiból az örök üdvösségre által költözött. És a Duna szüntelenül áradozott, ami kőről azonban, melyen szent Gellértnek fejét összetörték, senki nem tudta elmosni a vért hét esztendőkön által, míglen a papok a követ a vérrel együtt felvették. A szent embernek teteme pedig ama napon tulajdon ott feküdt, hol is ő vértanuságot szenvedett. Bődi püspök is megkövezetten által méne a dicsőségbe, Beszteréd püspök pediglen halálra sebesíttetvén harmadnapon elköltözött e világból. Benérta püspök pedig Endre hercegnek általa megmentetett. Szónok ispán is Benetának kívüle a püspöknek cselédeivel és mind a sokasággal megöletett. Mert ama napon a keresztényeknek oly nagy sokasága leöletett, hogy számukat csak Istennek kegyelme tudja. És ezenképen szent Gellértnek jövendölése beteljesedett, és ezenképen nyilvánvalóvá lőn, mily nagy szentséggel tündöklött életében ez az Istennek általa a kegyelmeknek sok ajándékával szeretett ember. Mert szűz vala, az egyházi végezéseknek doctora, a szent theologiának magistere, gyermekségének ötöd esztendejétől fogva hordta szent Benedek ruháját, de ennek kívüle a püspöki méltóságban tündöklött, ki is a szent Egyházért Magyarországon első dicsőséges vértanu lőn."

A legendákban közölt Szent Szabina templom helyét egyes kutatók Diósdon határozták meg, egyesek viszont Budapest XI. kerületében, a Kamaraerdőnél jelölték meg. Itt azonban egy a XII. században épült, a kánai Szent Szabinának szentelt bencés kolostor romjai találhatók, tehát nem azonos a Gellért korabeli templommal.

Forrás:

Wágner Ferenc: Diósd története című könyve / sulinet.hu (Támogatók a könyv megjelenéséhez: Magyar Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal és Diósd Önkormányzata)

Felső kép: wikipedia