Egy település legkorábbi történetét a kisebb-nagyobb számban fennmaradt, megtalált és feltárt régészeti jelenségek, leletek segítségével idézhetjük fel. Diósd esetében építkezések, bányaművelés alkalmával véletlenül előkerült leletekről van tudomásunk, illetve az 1970-es években végzett, az egész akkori budai járásra kiterjedő régészeti terepbejárások alkalmával gyűjtött adatok állnak rendelkezésre. Ezen adatok segítségével csak igen vázlatos, hiányos képet lehet megrajzolni Diósd területén az újkőkortól a honfoglaláskorig terjedő időszak eseményeiről.

Újkőkor

Az újkőkor az ember tudatos környezetalakító tevékenységében döntő változást hozott: a zsákmányoló-gyűjtögető életmódot felváltotta az élelemtermelő gazdálkodás. Ez az új életmód állandó jellegű települések létrejöttéhez és a kézműipar gyors ütemű fejlődéséhez vezetett. A község délnyugati határában, a Diósdi-tóparton, az 1940-es években Halász Árpád talált olyan kerámiatöredékeket (nagyméretű, pelyvás anyagú edény körömcsípéses oldaltöredéke és egy félbetörött hengeres nyakú edény), amelyek kétségkívül az újkőkor korai-középső szakasza (Kr. e. 5000-3700 között) emberének készítményei.

Rézkor

Azoknak a gazdasági és társadalmi változásoknak a kezdete, amelyek a Kárpátmedencében a rézkorszak kezdetét jelzik, a Kr. e. 3300 körüli évekre tehető. A korszakot az új nyersanyag, a réz felhasználásáról nevezték el. A réz felhasználása mellett az életmód is jelentősen átalakult, a pásztorkodás lépett előtérbe. A Magyar Nemzeti Múzeum, középső rézkori kerámialeleteket őriz amelyek

Halász Árpád 194ö-es évekbeli gyűjtéséből származnak. Ezek lelőhelye a Szidónia-hegy gerincén déli irányban nyíló sziklahasadék, a Rókalyuk-barlang.

Korabronzkor

A korai bronzkor (Kr. e. 2000-1700) népei egy Anatóliából kiinduló, a Balkán-félsziget népcsoportjait is magával sodró migráció utolsó állomásaként telepedtek le a Kárpát-medencében. A korai bronzkor egyik jellegzetesen alföldi népe volt a nagyrévi kultúra, A kultúra elterjedési területe a Duna Pest és Fejér megyei szakasza, a Tisza Szolnok megyei szakasza, valamint a Duna-Tisza köze. A népesség telepeit, temetőit a jellegzetes leletanyag alapján sorolja a régészettudomány egy csoportba. A kulturális egységet az egyik első ismert lelőhelyről, a Szolnok megyei Nagyrévről nevezték el. Magyarország területén ugyanis a szkíták, illetve a kelták előtt élt népek nevét nem ismerjük.

Római kori feliratos sírkő, forrás: sulinet.hu/oroksegtan

Laposbalta homokkőből készült öntőmintája, forrás: sulinet.hu/oroksegtan

A Szidónia-hegy keleti oldalán, alulról számolva a harmadik homokbánya területén bányaművelés közben főleg kerámiatöredéket tartalmazó gödrökre lett figyelmes Szeles Sándor 1964-ben. A Magyar Nemzeti Múzeum régésze, Patay Pál rövid leletmentést végzett a helyszínen. Az előkerült tárológödrök leletei alapján az itt előkerült településrészlet a korabronzkori nagyrévi kultúra népéhez köthető. Egy nagyrészt megmaradt, felfelé szűkülő szájú, ún. méhkas alakú verem legalján három öntőmintát, négy kőbaltatöredéket, egy csiszolókő-töredéket, egy vaskos ütőkövet, valamint tíz közepes és nagyobb méretű edény sok töredékét találták, kormos, hamus rétegben. Ezt a réteget 10-15 cm vastag agyagréteg takarta, majd efölött kevert betöltés húzódott, kevés apró edénytöredékkel. A gödör nem egyszerű hulladékgödör lehetett, hanem ún. áldozati gödör, mely megtalálható több rézkori-korabronzkori településen is, a Dunántúlon. A leletek közül kiemelésre érdemes két urnaszerű nagy edény, melyek nyakán átfúrások láthatóak. A feltáró elemzése alapján az edényeket valamilyen folyadék erjesztésére használhatták. Az előkerült öntőminták homokkőből készültek, laposbalta és horgony alakú ékszer öntésére szolgáltak. Ezzel újabb igazolást nyert, hogy a réztermőhelyektől távolabb fekvő telepeken is folyt bronzöntés. Településtörténeti szempontból érdekesnek tartotta a lelőhely fekvését Patay Pál. A nagyrévi kultúra addig ismert telepei vagy síkvidékiek voltak (pl. Budafok, Soroksár), vagy Duna menti löszteraszokon létesültek (pl. Százhalombatta-Földvár, Dunaújváros-Kosziderpadlás). Szintén a Szidónia-hegyen, a mészkőbánya őrlőüzeménél tárta fel ugyanezen kultúra tizenkét hulladékgödrét Schreiber Rózsa. Gazdagon illusztrált, alapos elemzésében a nagyrévi kultúra finomabb felosztásáról is olvashatunk. A telepen jelentős állatcsontanyag is napvilágot látott. Szarvasmarha, kiskérődzők, ló, valamint gímszarvas húsát fogyasztották az itt élők.

Későbronzkor

A Kr. e. 12. században a Keleti-Alpoktól a Tiszáig húzódó területen létrejött egy nagy művelődési egység, az urnamezős kultúra. A kulturális egység elnevezését a nagy sírszámú hamvasztásos urnasíros temetők (pl. Budapest-Békásmegyer) adták. A népesség jelentős bronzművességet folytató magaslati telepei (Sághegy, Velem-Szentvid, Tihany, Pécs-Jakabhegy) és nyíltszíni települései is jól ismertek a Dunántúlon.

Ezen időszak szórványos kerámiatöredékei kerültek elő a Rókalyuk-barlangban és a Diósdi-tó partján.

Kései vaskor, kelták

A kései vaskor kezdetén, a Kr. e. 4. században érték el a nyugatról érkező kelta törzsek a Dunántúl területét. Hagyományosan hozzájuk kötik a fazekaskorong első alkalmazását, a fejlett vaseszközök használatának széles körű elterjesztését, a pénzverés megjelenését a Kárpát-medencében.

Kisszámú későkelta (Kr. e. 2-1. századi) kerámiatöredék került elő a Rókalyuk-barlangban, a Szidónia-hegyen és a Diósdi-tó partján.

Római kor

A Krisztus utáni első század folyamán a későkelta népcsoportokat a Dunáig terjeszkedő Római Birodalom hódította meg. Telepeiken egy ideig még tovább folyt az élet, míg bele nem olvadtak a római civilizációba. A bennszülött lakosságot katonai felügyelet alatt álló igazgatási egységekre, civitasokra osztották. Ilyen volt például az eraviscusok területe, amely a mai Pest, Fejér és Tolna megyék nagy részére kiterjedt. A katonai felügyelet abból állt, hogy a civitas vezetője (praefectusa) a környéken állomásozó egyik római csapat tisztje volt. A praefectus mellé azonban a helyi lakosság arisztokráciájából alakított tanácsot is szerveztek. A római kormányzat mindent megtett azért, hogy ez a törzsi arisztokrácia azonosítsa érdekeit a római uralom érdekeivel. A bennszülött lakosság fegyverforgató korú férfijait segédcsapati szolgálatra is igénybe vették. A Diósdi-tó partján az 1940-es években Halász Árpád korai római (1-2. századi) edénytöredékeket is gyűjtött.

A Csapágyárugyár északnyugati sarkánál homokkitermelés alkalmával 1959-ben kőlapokból összeállított sírládák maradványai kerültek elő. Az előkerült lóherekiöntős üvegkancsó és bronz ládikaveretek alapján a sírok a Kr. u. 4. századra tehetők.

A Szidónia-hegy délkeleti lejtőjén fekvő homokbányában 1966-ban Soproni Sándor leletmentése alkalmával egy kőlapokból összeállított, észak-déli tájolású, csontvázas, késő római kori sír került elő. Az egyik, másodlagosan felhasznált kőlap egy feliratos sírtábla töredékének bizonyult. A sírkőről, amelyet Traianus uralkodásának utolsó évtizedében (Kr. u. 107-117 között) állítottak, Mócsy András írt tudományos elemzést. A mészkőlap méretei: magassága 141 cm, szélessége 76 cm, vastagsága 20 cm. Felső részén mélyített mezőben durván faragott rozettával, a koszorú felett jobbra-balra egy-egy hasonló, bár jobb kidolgozású rozetta. A tympanont újrafelhasználáskor 'letörték.

Ugyanezen a lelőhelyen tárt fel Vaday Andrea további 8, római kori, kevés melléklettel bíró, részben bolygatott csontvázas sírt 1968-ban.

Az Erzsébet utcában 1971-ben vízvezetékárok ásásakor késő római sírt bolygattak meg. A homokkő lapokból összeállított, észak-déli tájolású, sírládás csontvázas temetkezést Tettamanti Sarolta tárta fel. Constantinus 324 és 330 között vert PROVIDENTIAE AVGG hátiratú pénze, a bal alkarcsonton 4 szálból csavart bronz karperec, bronz pántgyűrű, bronz és vas lemezveretes faládika maradványai és annak kulcsa kerültek elő. A temetkezés kora a 4. század második negyedére tehető.

A népvándorlás kora

A nagyarányú népmozgásokkal jellemezhető korszakból Diósd területén eddig csak az avarok jelenlétére van adat. Feltehetően sírokból kerültek elő a Halász Árpád egykori gyűjteményében őrzött avar kori leletek: orsógombok, bronztű és vascsatok, melyek lelőhelye „Diósdliget-Tamási telek előtt, 1942."

Forrás:

Wágner Ferenc: Diósd története című könyve / sulinet.hu (Támogatók a könyv megjelenéséhez: Magyar Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal és Diósd Önkormányzata)

Felső kép: korabronzkori bögrék, tálka, forrás: sulinet.hu/oroksegtan